Iraki kötéltánc: minden opció nyitva

<i>"Irakban egy évvel ezelőtt a többség úgy gondolta, hogy bár nem szerencsés dolog hogy amerikai fegyverek űzik el Szaddámot, de elviselik."
_{2004.04.12 19:22}

Amit most látunk, még nem a legrosszabb forgatókönyv. Ám annak ellenére, hogy a jelenlegi iraki erőszakhullám logikus következménye az amerikai megszállásnak, ez még nem jelenti azt, hogy Irak számára már csak a teljes káosz marad alternatívaként - véli a ma.hu által megkérdezett biztonságpolitikai elemző.

Mi történik most Irakban? Háború, népfelkelés, zendülés?

Vincze Hajnalka: Vannak akik azt mondják, hogy az egy éve "elmaradt" háború zajlik most Irakban. Kétségtelenül léteznek párhuzamok (a szakértők többsége már akkor pont ilyen típusú - utcai, városi, gerilla - hadviselést várt iraki részről). Én azonban egyrészt óvatos lennék az elhamarkodott jelzőkkel, másrészt megpróbálnám időben elhelyezni a dolgokat.

Először is: Irakban egy évvel ezelőtt a többség úgy gondolta, hogy bár nem szerencsés dolog hogy amerikai fegyverek űzik el Szaddámot, de elviselik, mert legalább eltűnik a diktátor, véget érhetnek a szankciók, Irak visszanyerheti szuverenitását (az Öböl-háború óta ugyanis amerikai-brit gépek folyamatosan jelen voltak, szórványosan bombáztak is az iraki légtérben).

Azt viszont még az Amerikával szövetségre lépő iraki politikai erők is előzetesen leszögezték, hogy "ma Szaddám, holnap a megszállók" lesznek terítéken, amennyiben az amerikai-brit hatóságok nem teremtik meg villámgyorsan az általuk beígért "szabad, biztonságos, szuverén Irak" feltételeit.

Másodszor: az hogy mi most figyelünk fel az eseményekre - mert most már látványosabbak a képek, és külföldieket is túszul ejtenek - az a nemzetközi média sajátos nézőpontjából adódik. Arról ugyanis mostanáig csak a különböző segélyszervezetek munkatársai számoltak be, hogy az elmúlt évben rendszeressé vált az iraki lakosok elrablása, váltságdíj híján meggyilkolása. Azt sem túl sokat hangsúlyozták nálunk, hogy a megszálló hatalmak olyan nyilvánvalóan képtelenek voltak garantálni a közbiztonságot, hogy Irak a privát őrző-védő cégek eldorádójává vált.

Nem csupán az olajmezőket, s az amerikai cégalkalmazottakat védik magán zsoldosok, de az iraki ideiglenes kormányzótanács tagjainak biztonságát is felfogadott testőrök garantálják. A piacokon negyven dollárért Kalasnyikovot, tizenötért kézigránátot lehet venni. Könnyen belátható, hogy az a rettegés, bizonytalanság ami most az Irakban tartózkodó külföldieken úrrá lett, valójában a helyi lakosság számára eddig is a mindennapok része volt.

Harmadszor, és ez szorosan kapcsolódik az előbbiekhez: abban az erőszakhullámban, aminek most tanúi vagyunk, már benne van a megszálló hatalmak elmúlt évi tevékenységének valamennyi hibája is. Olyan hibák, amik - a tervezési hiányosságokon túl - az amerikai megszállás alapvetően rövidlátó, a lakosságot elidegenítő jellegét is hűen tükrözik.

Mivel idegenítették el maguktól az amerikaiak a lakosságot?

Vincze Hajnalka: Soroljam? Emlékszünk - az irakiak is emlékeznek - azokra a jelenetekre, amikor a bagdadi kormánynegyedben valamennyi épület lángokban állt, leszámítva az amerikai katonák által jól őrzött olajügyi minisztériumot. Vagy amikor a világ kulturális örökségének részét képező múzeumok és könyvtárak válhattak pusztítás, fosztogatás prédájává, miközben pár harckocsi odaállítása elég lett volna, hogy mindet megmentsék. Mondjuk azoké a harckocsiké, amik a nevezetes Szaddám-szobor ledöntésekor parádéztak a helyszínen (miközben az ujjongó iraki "tömeg" kisebb volt mint a nagy média-eseményre összetrombitált külföldi újságírók csoportja). Vagy amikor a megszálló hatóságok által mindenfelé kitűzött feliratok azt hirdették, hogy "adjatok nekünk békét, akkor kaptok elektromosságot". Az sem egy szerencsés megoldás, hogy a korábbi rendszer munka nélkül maradt közalkalmazottai órákon át tartó megalázó sorbanállás után egy amerikai katonától vehetnek át pár dollárt az elmaradt fizetésük fejében.

De persze a legnagyobb problémát az a nyilvánvaló megkülönböztetés jelenti, mely szerint egy amerikai élete összehasonlíthatatlanul többet ér, mint bármennyi irakié. Az ott szolgáló britek ezt egyébként már a kezdetektől nehezményezik. Egy brit tiszt nemrég azt nyilatkozta egy újságnak, hogy ő és általában a brit parancsnokság határozottan aggasztónak találja, hogy "az amerikaiak nem úgy néznek az irakiakra, ahogy mi. Ők untermenschen-ként tekintenek rájuk". (A németül elterjedt "alsóbbrendű ember" kifejezés magáért beszél.)

De most azért iraki részről inkább csak egyes radikális csoportok küzdenek, nem?

Vincze Hajnalka: Többnyire igen. Ezért van még - nem is kevés - remény arra, hogy az állandó háborúzásba belefáradt többségre építve valahogy hosszú távon is rendezni lehet a helyzetet. Ám az érdekesség kedvéért megemlíteném, hogy a legendás Arábiai Lawrence-t a húszas évek végén felkérték: térségbeli tapasztalatai alapján írja ő a brit enciklopédia gerilla-hadviselésről szóló cikkét. Szerinte egy sikeres felkeléshez nem kell más, mint egy jó búvóhely (mint modta: ez az emberek fejében levő meggyőződés is lehet), egy jól felszerelt, idegen megszálló hadsereg, és egy baráti lakosság (nem aktívan baráti, éppen csak annyira, hogy ne árulják el a lázadókat). Ilyen körülmények között Lawrence szerint: "felkelést lehet csinálni 2% aktív harcossal és 98% passzív szimpatizánssal".

Most Irakban a megszálló hatóságok legfontosabb feladata, hogy ennek a 98%-nak a békés, nyugodt élet iránti vágyára építve, elfogadható perspektívát kínáljanak számukra. S ne billentsék át őket mindenféle rövidlátó, aránytalan erőszak-alkalmazással az aktív szimpatizánsok körébe.

Polgárháborús veszélyt is gyakran emlegetnek, és Bush elnök továbbra is tartja magát az iraki hatalomátadás június 30-i dátumához.

Az iraki etnikai-vallási-törzsi szövetségeket és azok alakulását illetően láthatóan a helyszíni tudósítók-elemzők számára is több a kérdőjel, mint a bizonyosság. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy egyelőre az amerikai megszállók az elsődleges célpontok. Az is általános nézet, hogy a jelenlegi események háttérében már a belpolitikai kártyák későbbi újraosztásáról is szó van. Vagyis pozícióharc, a különböző iraki erők helyezkedése zajlik a kilencven nap múlva esedékes úgynevezett szuverenitás-átadásra készülve. Washington számára mindenesetre most a legsürgetőbb kihívást egy vallási-etnikai határokon átnyúló ellenállás lehetősége jelenti, mielőtt azon kezdhetnének el töprengeni, hogy miként fogják majd egybentartani az országot.

Egyébként ebben rejlik az egész helyzet egyik legszembetűnőbb ellentmondása is. Az irakiak többsége - miközben megalázónak, tarthatatlannak érzi az amerikai megszállást - valójában tisztában van azzal, hogy a Szaddám utáni helyzetben idegen jelenlét nélkül szinte bizonyosan anarchiába süllyednének. Csak nem mindegy, hogy milyen idegen jelenlét. E tekintetben sokatmondó a koalíció (az ENSZ BT határozata értelmében csak az amerikai és brit csapatok "megszálló erők") nem amerikai tagjainak körzetében levő helyi lakosok reakciója. Általános az a vélemény, mely szerint szükség van a külföldi jelenlétre, s a résztvevő országok ne vonják ki a csapataikat, "mert akkor amerikaiak jönnek a helyükre".

Még egy utolsó kérdés: a spanyol kormány megbukott, Blair kormányfőt és Bush elnököt otthon komoly kritikák érik, miért nem hallani mostanában francia vagy német hangokat?

Vincze Hajnalka: A franciák és németek csak azt mondhatnák, hogy "lám-lám, nekünk volt igazunk". Ez viszont annyira magától értetődő, hogy felesleges lenne külön még felhánytorgatni is. Abban a politikailag egyértelműen vesztes, katonailag nem túl kényelmes helyzetben pedig, amibe a megszálló hatalmak mostanra mindenki számára nyilvánvalóan beverekedték magukat, kifejezett rosszindulatra vallana.

Christopher Patten, az EU Bizottság külügyekért felelős (egyébként brit) tagja mindenesetre roppant elmésen megfordította a dolgot. Az Arte televíziós csatornának a napokban adott interjújában úgy fogalmazott: egyvalami egészen biztos - a francia és a német kormány nem kell, hogy azt mondja "tévedtünk". Vagyis nem kell azt mondaniuk, hogy tényleg voltak tömegpusztító fegyverek, tényleg percek alatt bevethető állapotban csak arra vártak, hogy Washingtonra vagy Londonra küldjék őket. Tényleg volt kapcsolat Szaddám és az Al-Kaida között, tényleg nagy előrelépést jelentett a terrorizmus elleni küzdelemben az iraki rezsim kiiktatása. Tényleg felszabadítónak tekinti az iraki nép az amerikaiakat és boldogan együttműködik velük, s tényleg nem lesz egy bonyolult feladat egybentartani a különböző etnikai-vallási közösségeket. Irak tényleg egyfajta világítótoronyként sugározza magából az amerikai típusú demokrácia vívmányait a közel- és közép-keleti régióban, ennek köszönhetően tényleg nőtt az Egyesült Államok iránti szimpátia az ottani lakosság körében, és a környező országok tényleg csak arra várnak, hogy őket is elérje a Washingtonból irányított demokratikus dominó hulláma. A nemzetközi jog felrúgása, az ENSZ és a világ-közvélemény túlnyomó többségének semmibevétele tényleg jó ötlet volt, a legitimitást nélkülöző önkényes döntések biztató precedenst teremtenek. S végeredményben tényleg az ilyesfajta hazugságokkal alátámasztani próbált, mesterségesen gerjesztett konfliktusok jelentik a tartós stabilitás kulcsát.

Nos az biztos, hogy sem Chirac elnöknek, sem pedig Schröder kancellárnak nem kell ilyesfajta önkritikát gyakorolnia. A józan ész mellett ma már a tények is valamennyi ponton őket igazolják.

De ők egyértelműen katasztrófát jósoltak arra az esetre ha az amerikaiak megindítják a háborút.

Vincze Hajnalka: Itt azért pontosítanék. A francia ellenkezés nem a háború megindítására, hanem annak mikéntjére vonatkozott. Párizs mindenekelőtt azon aggódott, hogy a közös játékszabályok nyílt felrúgása milyen negatív következményekkel jár, milyen veszélyes precedenst teremt a nemzetközi rendszer jövőjére nézve. Természetesen komoly fenntartásai voltak az így megindított háború közvetlen hatásai kapcsán is. Tudniillik, hogy ösztönzi majd a nemzetközi terrorizmust, növeli a fejlődő világban eluralkodó igazságtalanság-érzést, továbbá a közel- és közép-keleti régióban egyébként is meglevő kirekesztettség-tudatot. És persze azt is hangsúlyozták, hogy meglehetősen veszélyes hazárdjáték arra építeni, hogy a megszállás automatikusan egy demokratikus, a különböző etnikai-vallási közösségeket harmonikus egységben tömörítő, Amerika-barát Irakot termel majd ki magából.

Irak mindenesetre most olyan mintha egy folyón való átkelés során a gázló közepén tartana. Az is lehet, hogy partot ér (többé-kevésbé jó állapotban), az is lehet hogy elsodorja az ár. Hogy melyik forgatókönyv következik be, az immár több mint egy éve, az első cirkálórakéták elindításától kezdve mindenekelőtt Washington felelőssége.